A legtöbb ember - mindenekelőtt a férfiak - egyáltalán nem tudja, mi a szerelem, s ezért a szexuális vágyát tartja annak. Kultúránkban a szerelem a nagy ideál, és nem a szexualitás. A szex profánnak számít. Amikor nem tudjuk, mi a szerelem, ám szexuális vonzódásunk a zsigereinkig hat, akkor könnyen besétálhattunk a szex utcájában úgy, hogy szerelemnek hisszük azt. De miért ne maradhatnánk a profánnál? A szex, az szex - miért kellene neki szerelemként idealizálódnia? Amennyiben szembenézünk e ténnyel, és őszintén megvizsgáljuk saját partnerválasztási motivációnkat, akkor némely illúziónk feladása után erős kapcsolatot teremthetünk. Nagyon sokan sóvárgunk a szerelem után - ez hajt minket a nagy "Ő" megtalálására. De kérdéses, hogy szeretjük-e eléggé saját magunkat? Gyakran csak akkor találjuk magunkat szeretetre méltónak, ha valaki más szeret minket. Ez hibás gondolkodás, ami az önismeret hiányából gyökerezik. Pedig csak az értheti meg a másikat, aki ismeri önmagát.

Az együttélés megtanulható

Sok ember az élete során csak rövid időre éli át lelkében a szerelmet. Sokan viszont sohasem. S vannak, akik egyszerűen képtelenek szeretni. Nagyon sok szeretet nélküli emberi kapcsolat létezik. De vannak szeretetre képes, ám társas viszonyban élni képtelenek is, akik bár tudnak szeretet adni is és kapni is, de huzamosabban senkivel sem tudnak együttélni.

Bármennyire is szenvedélyesek a szerelemben, minden kapcsolatuk végül zátonyra fut. Pedig amíg a szeretni tudás, a szerelem nem megtanulható, addig az együttélési képesség tréningprogrammal fejleszthető, elsajátítható.

A szerelem nem megtanulható. A szerelem egy nagy ajándék, egy különös kegy. Az együttélést ezzel szemben meg kell tanulnunk. Ne akarjuk megnevelni a párunkat, hiszen már felnőtt ember. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, és mindenki követ el hibákat. De azt senki sem szereti, ha erre autoriter módon mutatnak rá szemrehányások kíséretében. Egy kapcsolatban meg kell tanulnunk egymást respektálni. Kritikai észrevételünket konstruktívan, és ne destruktívan fogalmazzuk meg. Meg kell tanulnunk a pozitív kiemelésével elvenni az élét a negatívnak. Itt figyelnünk kell a mimikánkra és a hangszínünkre is. A legdícsérőbb megfogalmazás is destruktívan hat, ha haragvóan cseng a hangunk vagy helytelenítő az arckifejezésünk.

Az ideálok rombolhatnak is?

A férfiak és a nők általában egymástól különböző indítékokkal vágnak bele egy partneri viszony kialakításába. Elvárásaik gyakran túlzottan idealizáltak. Hiszen mindannyiunknak van valamilyen elképzelésünk önmagunkról és a társunkról - s ennek alapján úgy érezzük, hogy összepasszolunk. A valóságban azonban az a paradox helyzet, hogy minél nagyobb az ideál , annál nehezebben teljesül. Aki tehát eleve elvárja a megálmodott harmóniát, az sohasem éri el. A szerelemben az embernek nem szabad, hogy túl magasra tett, irreális ideálja legyen. Sokkal célravezetőbb, ha Pablo Picasso nyomdokait követjük e téren, aki azt vallotta: "Én nem keresek, én találok."

Birtoklásvágy - hatalmi harc

A másik kritizálása minden kapcsolat rákfenéje. Ilyenkor leggyakrabban valójában hatalmi játékról van szó. De létezik feszültséggel telt, elégedetlenségből fakadó kritika is: az ingerlő akadékoskodás. Emögött frusztráció és agresszió búvik meg. A kritikának ez a formája is destruktív.

A vita diszharmóniát okoz, annak során többnyire hatalmi demonstrációról van szó: megmutatom neked, hogy én hatalmasabb és inteligensebb vagyok, rendeld magad alám és csodálj. A frusztrált fél pedig ezt gondolja: megmutatom neked, hogy elégedetlen és boldogtalan vagyok.

Az emberek többsége azért féltékeny, mert birtokolni akarja a másikat. Azt hiszi, hogy a párjának mindent meg kell osztania vele: a gondolatait, a barátait, a hobbiját, a hivatását.

Szeretni - nem manipulálni

Társas viszonyokban a harmónia ott jelenik meg, ahol minden külső manipulációt elengedünk. A dícséret nem tesz elégedetté - és a szemrehányás sem elégedetlenné. Aki nem függ sem az elismeréstől, sem a kritikától, az szabad, többé már nem manipulálhatja és nem is zsarolhatja partnere. Ekkor harmónia tölt el bennünket, s ezt kívülről a másik nem befolyásolhatja és nem is rombolhatja szét.

Ha tehát higgadtan elengedünk mindent, azzá válunk, akik valójában vagyunk. Lelki állapotunk nem rejt semmit sem véka alá és minden zsarolási kísérletnek ellenáll. Ha valóban mindent elengedünk, amivel mások megsérthetnek, megsebezhetnek, megbüntethetnek és nyomás alá helyezhetnek, akkor szabadok vagyunk. Ebben a pillanatban véget ér fölöttünk a másik hatalma. Az elengedés az élet legnehezebb feladatainak az egyike, mert születésünk óta a megragadásra kondicionálnak bennünket. Ez érthető, hiszen egy materiális, teljesítménycentrikus és fogyasztói társadalomban élünk, aminek pontosan a megszerzés, a birtoklás az alapelve. A különféle termékek megfelelő teljesítménnyel szerezhető ek meg, melyek így személyes tulajdonunkká válnak. Az elengedés ezzel a folyamattal ellentétes. Ha én egy másik embert akarok uralni a mottó szerint: a partnerem úgy tartozik hozzám, mint az autóm vagy a kertem, akkor én a másikat birtoktárgynak tekintem. Az élőkön azonban az ember nem uralkodhat, pláne nem az olyan bonyolult és érzékeny lényeken nem, mint az ember.

A szerelem olyan, mint egy csoda, mint egy misztérium, ami csak szabadságban, tiszteletben és szellemi éberségben létezhet, következhet és teljesedhet be. A kényszer, a rutin, az elnyomás, a parancs, az engedelmesség, a függőség, a megvásárolhatóság nem tartozik a szerelemhez. Ez a boldogság kulcsa.

Azt élvezhetjük csak, ami önként adatott nekünk, s amit egyben el is tudunk engedni. S nem szabad becsvágyóan törekedni utána, megragadni és uralkodni rajta. Bölcsesség és szabadság lényege a szabadon bocsátani tudás. Csak ekkor vagyunk önmagunkkal és a másikkal tisztában. Szerethetünk, és egyidejűleg el is engedhetjük a másikat. Ezáltal nem kötöttségmentesek, hanem éppen ellenkezőleg: párkapcsolatképesek leszünk. Szeretni és egyidejűleg elengedni - ne akarjuk a másikat szőröstül bőröstül elnyelni. Csak akkor válunk kapcsolatképessé, ha uralkodunk birtoklási vágyainkon.

Mit kívánnak a nők?

Egy amerikai tanulmány szerint a férfiak és a nők közötti szexualitás meglehetősen egyenlőtlen - elsősorban a gyengébbik nem rovására. A megkérdezett nők 70 százaléka több szexuális kontaktust kívánna a partnerétől a kapottnál. A kutatók úgy találták, hogy egy átlagos szerelmi aktus körülbelül 10 percig tart, az előjátéktól a férfiak orgazmusáig. A férfiak 75 százaléka behatolás után két perccel már a tetőponton van. A nőknek ezzel szemben átlagosan 20 perc izgatás szükséges az orgazmus eléréséig. Így logikusan a nők 75 százaléka nem juthat el az orgazmusig. A tanulmány szerint az asszonyok 10 százaléka még sohasem élt át orgazmust a partnerével - legfeljebb önkielégítéssel. Mindezt súlyosbítja, hogy a nőknek pusztán a 41 százaléka közli szexuális kívánságait a partnerével. Statisztikailag egy párkapcsolatban hetente 1,2szer történik szex. Ez az asszonyoknak kevés, kiváltkép ha többnyire nem jutnak el az orgazmusig.

Egyre több a szexben csalódott asszony. Ami gyakran azon alapul, hogy visszariadnak partnerükkel megosztani a szexuális kívánságaikat. Az alábbiakban felsorolunk olyan tényeket, melyek figyelembevétele rajtunk múlik. A varázslat pedig bennünk rejlik!

Válságjelek

Honnan ismerhetjük fel, hogy kapcsolatunkat válság fenyegeti? Íme a legjellemzőbb tünetek: A krízis első lépcsőfoka a gyakran felmerülő szemrehányások: "Nem szeretsz eléggé." "Túl sokat kritizálsz." "Tudom, hogy megcsalsz." "Akadályozod a fejlődésemet." A statisztikák szerint a válások 70 százalékát a nők kezdeményezik. A férfiak ugyanis általában nem veszik komolyan társuk elégedetlenségét. Elnézően megmosolyogják nejük "önmegvalósító játszadozását" - s végül nagyon meglepődnek a válás hírére. A tapasztalatok szerint azonban, ha egy asszony válást kezdeményez, akkor többnyire nem változtatja meg ezt a szándékát. Általában azért nem, mert ekkorra már szexuálisan is közömbössé vált.